Üdv , minden olvasónak -már, ha lesz ilyen-. Sokat gondolkoztam, az egész blog témán. Vajon érdekelné e az embereket amit írok?! Ezek a gondolatok amik bennem keringenek, segíthetnek bárkinek is?!
Egyszer egy riportot néztem, talán nem is csak egyet. Talán 2 híres magyar embertől is kérdezgetett a riporter. Mindkettő ugyanabban a cipőben járt, mint én. Sokan járnak abban a cipőben különböző okoknál fogva, amire részletesen szeretnék kitérni. Ha kifejtem ezeket a témákat, lemegyek az életem legmélyebb bugyraiba, és eljutok ebben a blogban a jelenlegi állapotomig, és esetleg egy-két olvasó is eljut eddig, lehet, hogy tudok segíteni azzal, hogy nem vagytok egyedül!
Hogy mi is az az „ugyanabban a cipőben”? Olyan embereknek szeretnék segíteni, akiket valamilyen okkal megkülönböztet a társaság ,ami körülveszi. Szóval ducik, soványak, kancsalok, pöszék, szeplősek, bőrhibásak, görbe hátúak, csámpás fogúak, és mint én, vörösek: Nektek szól ez a blog.
Hogy kezdődött minden?!
Az egész történetem, 1986-ban kezdődött, a születésemmel. Persze utána pár évről nincsenek még emlékeim, de akkor már eldőlt, hogy milyen leszek. Legalábbis én ebben hiszek. Az biztos , hogy nagyon félénk és egyedi kisgyerek voltam, a kis falunkban, a környezetemben senki nem nézett ki így.
Talán ennek is köszönhető, hogy mindig is felfigyeltek rám- a vörös kinézetemre-. Általában emlékeim szerint nem nézték jó szemmel, hogy más vagyok mint az átlag. Az is lehet, ha jobban belegondolok, hogy nem volt velem bajuk az iskolás , ovis társaknak, csak egyszerűen tréfálni akartak a kinézetemmel. Talán én akarom felmenteni őket a kis gonoszságuk alól. Azt olvastam ,hogy a Föld népességének csupán az 1-2 százaléka vörös. Nem is nagyon ismerek embereket. Nagyon ritkán futok össze hasonszőrűekkel. De érzékeny léleknek mondhatom magam olyan szempontból is ,hogy megéreztem, ha valaki a hátam mögött beszél. Tudtam kis koromban is, akkor is amikor hallottam valamit, akkor is amikor nem. Ennek köszönhetően nagyon visszahúzódó kis krapek voltam, és csak a nagyon megszokott, szeretett környezetemben voltam felszabadult, vidám, jópofa.
Mi, Ki az ami és aki bántott valaha?
A bekezdés címe alapján, gondolhatnánk felsorolásra is , de ez ennél sokkal hosszabb, kis történetek összessége lesz, amiről sokan nem is gondolnák, hogy egy hozzám hasonló érzékeny gyereknek mennyire pokollá tehetik a mindennapjait. Lesz amit külön bekezdésben fogok említeni, mert megér egy misét!
Vöröshangya, Róka, Fuchs (a német róka) Vörhenyes, Vörös (olyan hangsúllyal), Smöre. Csak egy-két név amivel illettek ismerősök, ismeretlenek.. Nagyon sokáig a szívemre vettem.
Emlékszem , egyszer volt egy iskolai sorverseny. Akkor is csináltam ,mikor semmi kedvem nem volt hozzá, mert nem szerettem a tömeget. Főleg a felsőbb évesek társaságát. Ők bátrabban , minden félelem nélkül szólhattak be. Szóval épp kellett valamiért futni, és az egyik ” csúfolódó” kezdett el kiabálni, szurkolni : ” Hajrá! Gyerünk!… Fuss Vöröshangya!” Azt nem tudom, hogy kedves akart e lenni, vagy valami humorosan akart szurkolni. Engem először felemelt, aztán mikor a gúnynevet hozzácsatolta a mondatához egyszerre lelombozott. Valószínű ezért is maradt meg az emlék. Lehettem 7-8 éves. Nem is tudom. Én akkor egy „becenevemet” sem éreztem humornak, kedvességnek. Mind gonoszul hatott.
Aztán olyan is volt, hogy csak a felső tagozatba kellett valamiért felmennem, és a felsőbb osztályosok összebeszéltek mikor elhaladtam a folyosón. Volt aki nem titkolta, ki is mondta, hogy „Mi vaan Vörös?! 10 évesen már pánikban voltam, mikor emberek mellett el kellett mennem. Izzadt a tenyerem, rosszabb esetben visszatartott lélegzettel sétáltam, mint aki nincs is ott, hogy ne bántsanak. Ilyen tájban lehetett az első eszmélésem arról, hogy mi is az a szerelem. Emlékszem egyik osztálytársamra, hogy mennyire csodálattal néztem mindig. Gyönyörű kis szőke lány volt , kicsit sportos , kedves, és jóban voltunk. Úgy esett, hogy bele is szerelmesedtem. Általános iskola 4-ik osztályos tanulók voltunk, amikor is vettem a fáradtságot, hogy valamilyen úton-módon tudassam vele. Írtam egy kis fecnit, amire nagyjából annyit írtam, hogy évek óta szeretlek, és eldugtam a tolltartója alá. A szívem majd kiugrott. Nagyon izgultam, hogy mi lesz. Ki akartam kutatni, hogy vajon mit szól az üzenethez. Azonnal ment a találgatás, mikor észrevette a „levelet” ,hogy ki lehet az. Kiröhögtek, pedig nem is tudták ki vagyok! Mondanom sem kell, hogy jó időre elvette a kedvemet a hasonló akcióktól. Pedig ők nem akartak bántani. Ezt biztosan tudom. De összeadódott a dolog a gonoszkodókkal.